I. FÉLÉV

Úgy érzem, minden óra/előadás alkalmával tanultam valami újat, és hallottam olyat, ami elgondolkoztatott. Ez az egész első félévre igaz, más tantárgyakra is. Nagyjából mindenben találtam olyat, ami érdekel valamilyen módon. Talán ez is a cél, egy könyv bevezetőjéhez/ajánlójához tudnám hasonlítani. Sok mindenről szó esik, amiről még fog is. Nem tudom azt mondani, hogy könnyű volt az első félév, de igazából azt se tudom, milyen lett volna másképp (jelenléti oktatás), alapvetően így is-úgy is nagyon új az egész! Úgy hiszem, amik nekem a legnagyobb nehézséget okozzák, azok bennem vannak, bárhogy kijöttek volna, és jó is igazából, hogy ez történik. Emlékszem, az első óránk még a tanszéken volt, és ahogy beültünk, olyan jó érzés fogott el. Ez megmaradt a félév során, de sokkal nehezebben tudtam figyelni, amikor átkerültünk online oktatásba. Sokszor kikapcsolt az agyam, elkalandoztam, bevallom. Utána nehéz volt visszazökkenni. Néha azt is éreztem, nincs időm megérteni, felfogni azt, amit látok, hallok. (Ez nekem tényleg lehet lassabban megy, mint másoknak: hogy végighuzalozzam és bekössem, elhelyezzem oda a dolgokat, ahova valók). Saját magammal, a világgal kapcsolatban is felmerült bennem jó pár kérdés. Viszont azt biztosan állíthatom, hogy a legtöbbet ennek az esszének a megírása közben gondolkodtam. Most tudtam átgondolni, hogy milyen is volt ez nekem, mi maradt meg igazán. Az órák hangulatát tényleg szerettem, mert ha előadást is tartottunk, valahogy mégis inkább beszélgetés alakult belőle, ami nekem sokat segített az adott témák megértésében. Könnyebben maradnak meg bennem beszélgetés útján a dolgok. Nem úgy éreztem magam, hogy mennyi mindent nem tudok (holott ez így van, nekem nagyjából minden új volt), hanem hogy szeretném megérteni, többet tudni, mert érdekes. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ezzel nehézségeim. Tetszett, ahogy felépülnek, egymásból következnek a dolgok, átlátni - belelátni jobban egy ilyen fajta működésbe/rendszerbe. Az összefüggések mindig vonzottak (és szórakoztattak is). Jó volt, ahogy más órákon is felbukkantak azok a dolgok, amikről tanultunk, beszéltünk, és már jobban el tudtam helyezni, vagy egyáltalán tudtam, miről van szó. Azt hiszem, a számítógéptörténet órán hallottakat, tanultakat úgy használtam fel a félév során, hogy nem is mindig tudtam róla. Csak kezdtem jobban érteni, kicsit máshogy látni, felfedezni a lehetséges kapcsolódásokat vagy összefüggéseket. Az egészet valahogy úgy látom, hogy kicsit titkosírás, kicsit kódrendszer, sok mindenben meg lehet ezt találni, és ez tetszik. (Azt hiszem, a Braille írás is ezért kezdett el foglalkoztatni még régebben.) Jó volt kicsit jobban szemügyre venni, az alapoktól megérteni, mi is számítógép, milyen ősei és változatai voltak, hogyan és miért alakult olyanra, amilyen most : a mai felgyorsult, kicsit túl is pörgött világban ritkán van az embernek lehetősége és/vagy ideje ilyesmire, vagy lehet, nem is keresi. Így is van bennem egy olyan érzés, hogy csak úgy hozzáértem a dolgokhoz, és sokkal mélyebben bele lehetne (kellene?) menni. Mint például Ramon Llull és az ő Ars Magna-ja, akiről előadást tartottam. Tavasszal talán a vírus miatt lassított mindenki, még ha csak azért is, mert mást nem tehetett. Erre a tanulságra is a feladat hívta fel a figyelmem, hogy napjainkban talán az ilyen lassabb, elmélyedősebb dolgok elsőre taszítják az embereket, mert (tovább) gondolkodást igényelnek, nem csak befogadást. Én a mostani időszakban nem érzem ezt a lelassulást, vagy hogy megengedhetné magának az ember, inkább már bénító és kicsit megszokottá vált, amiben éppen élünk, és ezért normális tempóban várják (el) a haladást. Nekem ennek az időszaknak a monotonitását a legnehezebb elviselni: ugyanazon a széken ülsz, ugyanabban a szobában, lakásban, ugyanúgy a számítógépedet nézed napról napra. Felkelsz, iszol egy kávét/teát és beülsz a gép elé: mindent be kell engedned az otthonodba. Megszűnnek külön lenni a dolgok. Már otthonról is elvágyódsz, mert a nap végére már unod azt a négy falat is. Nincs idő és hely az átállásra, reggel például zenét hallgatva, olvasva vagy csak gondolkodva zötyögni a villamoson, vagy délután hazasétálni. Mint azelőtt mindig, bárhol is voltam. Most érzem, mennyit jelentenek/jelentettek nekem azok az órák, és az ilyen kicsi dolgok mennyit számítanak. Amikor (látszólag) nem történik semmi. „Az embernek meleg csend kell, és jeges tumultust adnak neki.” Azt gondolom, hogy az embereknek tényleg „meleg csendre”, nem „hideg tumultusra” van szükségük, ahogy Simone Weil írta. Engem sikerült igazán elgondolkodtatni: köszönöm. Bíró Anna